A későmodernség költészete

A modern líra

Szempontok

A későmodern líra

Lemond az átfogó világértelmezésről, még hisz a világ ésszerű vagy intuitív megismerhetőségében.

Fejlődés –és egészelvűség

A fejlődésbe vetett hit megrendül. A világról alkotott egységes kép és ítéletalkotás hiteltelenné válik. Különböző, egyenrangú világmagyarázatok élnek egymás mellett.

Vallja, hogy a különleges személyiség még képes az önmegvalósításra. A versben megszólaló lírai én áttételesen: szimbolikus költői képekben, egyéni mitológiákban vagy felvett szerepekben válik megragadhatóvá.

A személyiség szerepe

Az újkori személyiség kiemelt szerepe megkérdőjeleződik. A versekben a lírai én helyzete gyakran nem körvonalazódik. Az én a világgal való konfliktussorozatban tűnik fel, vagy a kozmikus magány állapotában nyilvánul meg, illetve akár teljesen el is tűnik a versből.

Még nem rendelkezik a személyiség felbomló egységének tapasztalatával.

A személyiség egysége

Megbomlik, többszólamú versbeszéd, gyakori az önmegszólítás, a dialogizáló lírai hang.

Kettős irányú, egyrészt a hagyományos formák iránti érdeklődés, másrészt a hagyományok formák széttörésének, felbontásának igénye jellemzi.

A hagyományhoz való viszony

A mű megformálásában megnő az irodalmi-nyelvi hagyományba ágyazottság szerepe. A megértés és az önmegértés a múlttal folytatott párbeszédben jön létre.

A költők hisznek a nyelvben, az én és a dolgok nyelv általi megragadhatóságában, illetve megnevezhetőségében.

A nyelvhez való viszony

Megerősödik a kiszolgáltatottság érzete a nyelvvel szemben. Az én és a dolgok megnevezhetősége, megragadhatósága és kifejezhetősége kérdésessé válik.

A költői szerep helyett egyre fontosabb a vers megalkotottsága, a művészet önelvűsége.

Költői szerep

A költői szerepbe vetett bizalom helyett a műben való hit még erőteljesebben válik a költészet értékképzetévé.

Megkérdőjeleződik a vers ábrázoló szerepe, visszaszorul a leíró jelleg, egyre kevésbé lehetséges a valóságra vonatkoztatás.

A valósághoz való viszony

Csökken vagy eltűnik a versből a valóságra utalás, felerősödik az öntörvényűség és a gondolatiság.

Legjellemzőbb és legáltalánosabb sajátossága a szimbolikus versnyelv. Mondatszerkezet fellazulása.

Nyelvhasználat

Látszólag egyszerűbb, fogalmibb. A szövegszerűség, a mondatszerkezet és a poétikai viszonyok válnak hangsúlyossá.

Jellemzője a szecessziós dekorativitás, a látomásszerű képalkotás és az érzékszervi észleléshez kapcsolódó szinesztézia.

Képalkotás

Megnő a töredékesség, a mozaikosság, a kihagyás és az elhallgatás (csend) szerepe (nyelvileg).

Az avantgárd képalkotásának eredményeit is továbbalakítja. Megkérdőjeleződik az emberközpontúság, jellemző a kozmikus térképzetek és a tárgyak iránti vonzódás.

A jelentés megteremtésében, a szimbolikus összefüggések kibontásában aktív olvasói közreműködést igényel.

Befogadás/jelentésteremtés

Nyitott és szubjektív, a befogadó világától, műveltségétől függő személyes olvasatok megteremtését teszi lehetővé.